A világ vezetői kétségbe vannak esve a klímaváltozás felgyorsulása miatt. A klímakonferencia csúfos kudarca egyértelműen bizonyítja, hogy bár rettenetesen aggódnak, hogy szép kényelmesre épített világrendjük alapjaiban rendül meg, ha nem változtatnak rajta – képtelenek bármiféle érdemi változtatás elhatározására.

Az amerikai és nyugat-európai vezetők szempontjából valóban szorongató a helyzet: emberek százmillióinak lakóhelye és munkahelye, eddigi életvitele, esetleg konkrétan és közvetlenül az élete kerül veszélybe a tengerszint emelkedésével, a “rendkívüli” időjárási jelenségek szaporodásával. Jónéhány sűrűn lakott ázsiai ország szinte teljes területe a pár év múlva lehetséges tengerszint alatt fekszik. Ez hatalmas népvándorlási hullámokat indíthat el, egyrészt az eurázsiai kontinens belsejébe, másrészt a még 60-70 százalékban lakható Észak-Amerikába. Az átlaghőmérséklet emelkedésével az Egyenlítő környéki területek – különösen Afrikában – lakhatatlanná válnak; aki nem pusztul el,  menekül.

Hazánkban a hegyekről lezúduló csapadék okoz gondot, bár nincsenek hatalmas hegyeink most már. A szeszélyes eloszlásban lehulló, helyi özönvizeket okozó eső előbb-utóbb arra kényszeríti hegyes-dombos területeink lakóit, hogy feladják a lakás céljára alkalmatlan, árvizes területeken épült élőhelyeiket. Ez elsősorban belső vándorlást indíthat el a lakható helyek felé. Persze előbb-utóbb rá kell jöjjünk, hogy a vízgazdálkodásunk alapos reformra szorul – az Alföldön például a folyók mellett komoly nagy tározókat kell kialakítani, amelyek nemcsak arra alkalmasak, hogy csökkentsék a kultúrterületeket fenyegető árvízveszélyt, hanem arra is, hogy a termőföldek átvészeljék az egyre gyakoribb aszályos időszakokat. De ehhez pénzen kívül nem kell más, csak józan paraszti ész. Együtt kell működnünk a természettel, hasonlóan, de okosabban, mint ahogy azt őseink tették.

A felmelegedéssel együtt jár, hogy Magyarország éghajlata lassan hasonlóvá válik a mediterrán országokéhoz. Egy évtizede a déli vidékeken megjelentek a spanyolcsigák, ezek a narancsszínű zabálógépek, amelyek – nomen est omen – Spanyolhonból indultak világot hódítani, és ahol megfelelő klimatikus viszonyokat találnak, ott megtelepednek és szaporodnak. Baranyában, Somogyban forróbb nyarakon sűrűn hallani a görög illetőségű kabócák felforrt kuktafazék hangjához hasonlatos, sistergő fütyülését. A déli vidékek vadászai egyre többször döbbennek rá, hogy az általuk kilőtt bundás ragadozó nem róka, hanem a Balkánon honos aranysakál. Változik a növényzet is: egy-egy szigorú tél sem akadályozhatja meg pl. a déldunántúli házak déli oldalára ültetett fügebokrok dús, olykor nyaranta kétszeri termésérlelését. Ezek mind azt jelzik: hazánk átcsúszik a mediterrán klímaövbe, és emiatt aztán sokkal kevesebb energiával teremthetők itt kedvező viszonyok az új időjárási körülmények között is, mit a világ más, eddig szerencsésebbnek vélt részein.

Szöveg: Földvári György