Két évvel ezelőtt rájöttem, hogy különböző országokban a katonaság elkezdett házon belül klímaváltozási forgatókönyveket készíteni – olyan forgatókönyveket, amik a tudományos előrejelzésekkel kezdődtek, az emelkedő hőmérsékletről, csökkenő terméshozamokról, és egyéb fizikai hatásokról, és azt vizsgálták, hogy ez milyen hatással lesz a politikára és a stratégiára.

A forgatókönyvek a kudarcot vallott államok szaporodását jósolták, mert kormányaik nem tudták etetni népeiket; a klímamenekültek hullámait, amint a szerencsésebb országok határainak csapódtak; még háborúkat is országok között, amelyek ugyanazon a folyón osztoztak.

Ezért elkezdtem interjút készíteni mindenkivel, akihez eljutottam – nemcsak magas beosztású katonákkal, hanem tudósokkal, diplomatákkal és politikusokkal is. Nagyjából 70 interjúval, egy tucatnyi országgal és 18 hónappal később az alábbi következtetésekre jutottam, amikre nem számítottam a folyamat kezdetekor:

• A tudósok tényleg meg vannak ijedve. Megfigyeléseik az utóbbi két vagy három évben azt mutatják, hogy minden sokkal gyorsabban zajlik, mint ahogy azt a klímamodelljeik jósolták. Ez egy dilemmát teremt a számukra, mert az utóbbi évtizedben egy jól finanszírozott kampánnyal szemben küzdöttek, ami kétségbe vonta a klímaváltozás jelenségét.

Végre az emberek, sőt még a kormányok is figyelnek. Még az Egyesült Államokban, a klímaváltozást tagadók világfőhadiszállásán is, a népesség 85%-a a klímaváltozást most fő kérdésnek tartja, és a novemberi elnökválasztás mindkét jelöltje Amerika üvegházgáz kibocsátásának 80%-os csökkentését ígérte 2050-re.

A tudósok ezen a ponton érthetően vonakodnak attól, hogy nyilvánosan bejelentsék előrejelzéseik hibás voltát – hogy a helyzet valójában sokkal rosszabb, és a célokat újra meg kell majd vizsgálni. Legtöbbjük annak elsöprő bizonyítékára vár, hogy a klímaváltozás tényleg gyorsabban halad, bár magánkörben már meg vannak győződve arról, hogy ez így van.

Tehát a kormányok, bár végre ráébredtek a veszélyre, még mindig a rossz kibocsátási célok eléréséért dolgoznak. Az elszabaduló globális felmelegedés elkerülésének valódi feltétele talán 80%-os csökkentés 2030-ra, és szinte semmi fosszilis üzemanyag égetés (akár szén, gáz, vagy olaj) 2050-re.

• A tábornokoknak igazuk van. Az élelmiszer a kulcskérdés, és a világ élelmiszer ellátása már nagyon szűkös. Az utóbbi öt évben megettük a világ gabonatartalékának nagyjából kétharmadát, csupán 50 napnyit hagyva a tárolókban. Még 1^oC-os átlagos globális hőmérséklet emelkedés is nagy darabot fog kihasítani szinte minden olyan ország élelmiszertermeléséből, amelyik közelebb van az Egyenlítőhöz, mint a sarkokhoz – és ezek közé tartozik a bolygó szinte összes élelmiszertermelője.

Tehát a nemzetközi gabonapiac a készletek hiánya miatt el fog sorvadni. Azok az országok, amelyek nem tudják etetni népüket, a bajból nem fognak tudni máshonnan gabonát importálva vásárlással kimászni, még akkor sem, ha megvan rá a pénzük. Éhező menekültek fognak átözönleni határokon, egész országok fognak anarchiába süllyedni – és egyes országok elragadhatják szomszédjaik földjét vagy vizét.

Ezek azok a forgatókönyvek, amiket a Pentagon és más katonai tervező intézmények most vizsgálnak.
Ezek elkezdhetnek valósággá válni, nem több mint 15 vagy 20 éven belül. Ha ez a fajta összeomlás széleskörűvé válik, kevés esélye lesz az üvegházgáz kibocsátást csökkenteni hivatott, és a további felmelegedés elkerülését célzó globális egyezmények megkötésének vagy betartásának.

• Van vissza nem fordítható pont, ami után a felmelegedés megállíthatatlanná válik. És talán simán át fogunk haladni rajta. Ez az a pont, ahol az antropogén (emberi eredetű) felmelegedés kiváltja a szén-dioxid hatalmas kiszabadulását a melegedő óceánokból, vagy mind szén-dioxid, mind metán kiszabadulását a melegedő permafrostból, vagy mindkettőt. A legtöbb klímakutató úgy gondolja, hogy ez a pont nincs messze a 2^oC-os melegedésen túl.

Amint azon a ponton áthalad, az emberi faj elveszti az irányítást: saját kibocsátásunk csökkentése nem tudja megállítani a melegedést. Mégis, szinte biztos, hogy a határidőt nem fogjuk tudni tartani. Nem tudjuk visszaszerezni az elvesztett tíz évet, és mire a Kiotói Egyezményt helyettesítő új globális egyezményben megállapodnak és életbe léptetik, addigra talán nem marad elég idő a melegedés megállítására még az előtt a pont előtt, ahová nem szabad eljutnunk…

(Gwynne Dyer, londoni független újságíró és történész; The Japan Times, 2008. december 7.)