Klímaváltozás, Globális felmelegedés

„A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján fel kell készülnünk a klímaváltozás egy olyan bomlasztó és irányíthatatlan szintjére, amely éhezést, pusztítást, migrációt, járványokat és háborúkat hoz magával. 

Nem tudjuk biztosan, hogy a klímaváltozás hatásai mennyire lesznek felforgatóak, vagy hogy hol fogja leginkább kifejteni hatását, főleg mivel a gazdasági és társadalmi rendszerek összetett módon fognak reagálni. De egyre több bizonyíték van arra, hogy ezek a hatások már a mi életünk, a mi társadalmaink számára is katasztrofálisak lesznek. Azok a viselkedési normáink, melyeket 'civilizációnak' nevezünk, elfajzhatnak. Amikor elgondolkozunk ezeken a lehetőségeken, könnyen absztraktnak tűnhetnek. A szavak, melyekkel az előző bekezdést zártam, ösztönösen úgy tűnhetnek, mintha egy olyan helyzetet írnánk le, melyet a tévében vagy a neten látva sajnálkozva nézünk

De amikor éhezésről, pusztításról, migrációról, járványokról és háborúról beszélek, a te életedre értem ezeket. Amikor elmegy az áram, hamarosan víz sem jön majd a csapból. Amikor a szomszédaidon fog múlni, hogy jutsz-e élelemhez és egy kis meleghez. Alultáplált leszel. Nem fogod tudni, hogy menj vagy maradj. Attól fogsz félni, hogy erőszakos halált halsz, még mielőtt éhen halnál.”

Ezek nem egy hollywoodi katasztrófafilm ajánlójából származnak, hanem egy brit kutató, Jem Bendell rengetegszer letöltött és megosztott tanulmányából.

A tudományos szövegek hatását általában a tudományos közegen belül szokás mérni, azaz hogy hányan hivatkoznak rá, milyen további munkákat alapozott meg. Bendell szövege ilyen szempontból aligha van a jelentősebb alkotások között. Ha viszont a hatást úgy értjük, hogy hány emberhez jutott el, akkor a Deep Adaptation: A Map for Navigating Climate Tragedy (Mélyalkalmazkodás: Útmutató a klímatragédiához) című írás vitathatatlanul a fontosabb szövegek között van. A harminchat oldalas szöveget több százezren töltötték le eddig, a Vice pedig azzal a felütéssel harangozta be, hogy ez az a tanulmány, ami miatt emberek terápiára kezdtek el járni. 

Bendell 2018 nyarán publikált szövegét hamar felkarolták a klímamozgalmak is, a Nagy-Britannia városaiban egyre komolyabb akciókat végrehajtó Extinction Rebellion számára is fontos hivatkozási pont lett. 

Az elszabadult klímaváltozás

Jem Bendell a brit University of Cumbria kutatója, több mint 20 éve foglalkozik fenntarthatósági tanulmányokkal, de mint írta, munkája során egyre inkább kérdésessé vált számára, hogy komolyan lehet-e még venni azt a tudományos munkához szükséges feltételezést vagy reményt, hogy a klímaváltozás lelassítható vagy irányításunk alatt tartható. 

Napi munkája során egyre gyakrabban kellett felkavaró vagy aggasztó kutatási eredményeket olvasnia, melyek mind a klímaváltozás egy-egy részterületre gyakorolt káros hatásáról szóltak. És közben azt érezte, hogy sem ő, sem kollégái nem szeretnének azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi van, ha túl késő, és már nem lehet semmit sem tenni. 2017-ben ezért több hónap fizetés nélküli szabadságra ment, és beleásta magát az aktuális klíma-szakirodalomba: a megelőző pár évben született összes jelentősebb kutatást elolvasta, hogy felmérje, mi is történik a bolygónkkal.


A fénykép a 2018-as kaliforniai tűzvész idején készült
Fotó: JOSH EDELSON/AFP

Ebből született meg az említett tanulmány, melynek első fele egy összesítő munka, számos kutatás eredményének összefoglalása. Mint Bendell írja, a klímaváltozásra vonatkozó legegyértelműbb bizonyítékokat ma már nem vitatja senki: 136 éve, mióta rendszeresen mérik a hőmérsékletet, a tizennyolc legmelegebb évből tizenhét 2001 után volt, a globális átlaghőmérséklet 0,9 Celsius-fokkal emelkedett 1880 óta, a legnagyobb melegedést pedig a Sarkvidéken mérték, ahol a felszíni hőmérséklet 2016-ban 2 fokkal volt magasabb az 1981 és 2010 közötti átlaghőmérsékletnél. 

Ráadásul sok 2014 után keletkezett adat arra utal, hogy a klímaváltozás jelenlegi szakaszában a nem lineáris változások az igazán fenyegetők, azaz a folyamatok felgyorsultak és megjósolhatatlanná váltak. Ez az elszabadult klímaváltozás korszaka, amikor számos területen egyszerűen nem lehet az elmúlt évtizedek és évszázadok adatait figyelembe véve előrejelzéseket tenni. Bendell tanulmányában bőven hoz ilyen változásokra példákat, de elég csak az elmúlt pár hónapban megjelent híreken végigtekinteni, hogy megérthessük, mire gondolhat: az idei téli rekordmeleg Nagy-Britanniában, a valaha mért legforróbb hónap Ausztráliában, a szokatlanul korai erdőtüzek Észak-Európában, a több ezer elpusztult császárpingvin-fióka, a messzire elkóborolt jegesmedve, az Európa-szerte (és nálunk is) tapasztalt súlyos aszály, a rovarapokalipszis mind-mind olyan fordulatok, amelyek meglepték a kutatókat: meteorológusok és biológusok beszéltek ezek után arról, hogy a rendelkezésre álló adataik alapján nem számítottak ezekre a történésekre. 

Ezek az esetek segítenek megérteni azt is, hogy a klímaváltozás nem egy nagy, katasztrofális esemény formájában sújt majd le ránk a jövőben, hanem már bőven benne élünk és ez lett a valóságunk. A klímaváltozással való együttélésről szóló gondolkodás egyik legizgalmasabb szerzője, Roy Scranton ezt úgy foglalta össze pár napja, hogy „mindez napról napra, hónapról hónapra, évről évre fog történni. Minden bizonnyal lesznek »események«, ahogy voltak az előző évtizedben is: hőhullámok, erőteljesen pusztító hurrikánok, a létfontosságú atlanti áramlatok lassulása és a klímaváltozáshoz kapcsolódó politikai történések, mint a szíriai polgárháború, a menekültválság a Földközi-tengeren vagy a francia sárgamellényesek tüntetése és így tovább, de kivéve egy nukleáris háborút, kevés az esélye, hogy lesz egyetlen olyan globális »Esemény«, amely kezdetét jelentheti a várt átmenetnek, amely »valódivá« tenné a klímaváltozást, és rávenne minket, hogy megváltoztassuk életünket. 

A következő 30 év ehelyett valószínűleg a jelen lassú katasztrófájára fog hasonlítani: hozzá fogunk szokni minden új sokkhoz, a brutalitás új formáihoz, »az új normalitás« egyes formáihoz, míg egy nap fel nem nézünk a képernyőinkből, és egy új sötét korban nem találjuk magunkat — feltéve persze, ha nem vagyunk már ott. 

Ez nem a jövőnk, hanem a jelenünk: a változás és a küzdelem olyan időszaka áll előttünk, melynek nem látni a tiszta útját. Még a legjobb esetben is, ami egy gyors, radikális és teljes átalakítását jelentené annak az energetikai rendszernek, melytől a globális gazdaság függ (melyhez a kollektív emberi élet teljes újraszervezése is kéne), kiegészülve a szén-dioxid-leválasztási technológiákba történő nagyon komoly befektetéssel, mindez ráadásul egy példa nélküli globális együttműködés keretében megvalósulva: még ebben az esetben is óriási nyomás nehezedne a növekvő emberi populációra.”

Scranton cikkében amellett érvel, hogy bár sötétek a kilátásaink, de a történelem korábbi civilizációs összeomlásai tanulságul szolgálhatnak számunkra. Hasonlóan sötét víziót vázol Bendell is: az általa áttekintett adatok alapján arról ír, hogy súlyosabb viharokra, a hagyományos mezőgazdasági termelés jelentős visszaesésére, az óceánok savasodása miatt érdemben visszaeső halászatra, a partmenti városok víz alá kerülésére, a fajok tömeges kihalására, otthonuk elhagyására kényszerülő tíz- és százmilliókra számíthatunk, ráadásul rövid időn belül. 

Megijeszthet-e a tudomány?

Ezeket az adatokat nem Bendell kutatta ki, mindegyik jegyzett tudományos kutatásokból származik, ellenőrizhető forrásokkal és módszertannal. Amit ehhez Bendell hozzátett, az egyrészt az eredmények egymás mellé helyezése mellett annak feszegetése volt, hogy vajon mi a felelőssége a tudományos közösségnek egy ilyen helyzetben, másrészt pedig annak felvetése, hogy ha ennyire sötéten festenek a kilátásaink, akkor mit lehet egyáltalán tenni. 


Tűzvész Horvátországban, 2017-ben
Fotó: STRINGER/AFP

Az a vita, hogy mennyire szabad vészjósló előrejelzéseket megfogalmazni egy tudományos-ismeretterjesztő szövegben, évek óta zajlik. 2017-ben a New York Magazine közölt egy hatalmas visszhangot kiváltó cikket, melyben az akkor elérhető legfrissebb adatokból vezették le, hogy a klímaváltozásnak milyen következményei lehetnek az emberi életre. David Wallace-Wells cikke (melyet azóta egy slágerkönyv is követett), nem a tartalmi megállapításai miatt váltott ki ellenérzést számos kutatóból, hanem a hangneme miatt: A lakhatatlan Föld című írás ugyanis a megszokottnál sokkal zsigeribb hangon írt arról, milyen szenvedés vár hamarosan az emberiségre. 

A cikk hangnemét akkor azért utasították el többen a klímakutató közösségen belül, mert úgy látták, hogy ha a klímaváltozás problémáját egy megoldhatatlan és elkerülhetetlen krízisként ábrázolva mutatják be, az olvasókon a reménytelenség lesz úrrá, ebből pedig biztosan nem következik majd semmiféle cselekvés. Mint Bendell írja, szakmai körökben ő is gyakran belefutott hasonló vélekedésekbe. És szerinte nemcsak a bombasztikus címektől és túlzásoktól való jogos és indokolt ódzkodásról van szó, hanem egy régóta élő óvatosságról a kutatók között, hogy eredményeikkel nem szívesen kavarnák fel a közvéleményt, illetve rémisztenék meg a finanszírozó kormányokat és a magánszereplőket. 

Ez a szemlélet oda vezetett, hogy egy pár évvel ezelőtti kutatás szerint a klímaváltozással foglalkozó kutatások jellemzően alábecsülik a várható következményeket, és hajlamosak a kevésbé rémisztő forgatókönyvek felé húzni.

Persze nem csak a finanszírozóknak való megfelelési vágy magyarázza ezt a hatást, fontos Bendell szerint a személyes aspektus is: szociológusok és antropológusok már régóta írnak arról, hogy mennyire nem szeretünk szembenézni olyan helyzetekkel, melyekben hatalom nélkülinek, tehetetlennek látjuk magunkat. Szintén alapvető tényező a haláltól való félelem, amely minden gondolatunkban ott gyökerezik, és zsigeri válaszunk rá a tagadás. Ernest Becker nyomán ír arról Bendell, hogy ez a tagadás az az éltető hazugság, melyből kultúránk is gyökerezik. 

Emellett ott van egy erőteljes intézményi hatás is: Bendell több mint két évtizedet húzott le környezeti kérdésekkel foglalkozó állami, magán- és nonprofit szervezeteknél, és mint írta, mindhárom szektor szereplőit nyilvánvaló önérdekek fűzik ahhoz, hogy ne propagálják egy közelgő és elkerülhetetlen társadalmi összeomlás vízióját. Ez persze a saját szempontjukból érthető: ahogy egy politikai pártnak sem igazán érdeke, hogy a szükségszerű összeomlással rémissze meg szavazóit, ugyanígy egy alapítvány sem tenné ezt szívesen támogatóival, illetve egy vállalat a fogyasztóival. Bendell szerint azzal, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a klímaváltozás, történnek kisebb elmozdulások e téren, de az alaphangulat ugyanaz maradt. 

És számított az is, hogy a nyugati, fejlett országok tudományos élete a neoliberalizmus hetvenes évekbeli térnyerése óta csak korlátozott válaszokat tudott adni a környezeti kihívásokra. A társadalmakban uralkodóvá váló mélyen individualista, piaci fundamentalista, atomisztikus szemlélet miatt ugyanis Bendell szerint a felmerülő környezeti problémákra adott válaszok elsősorban az egyéni szintre koncentráltak, környezettudatosabb fogyasztói döntéseket propagáltak, ahelyett hogy átfogóbb politikai átalakításokra szólítottak volna fel, piaci mechanizmusokkal próbáltak megoldani olyan problémákat, melyeket kormányzati hatáskörben kellett volna kezelni, a klímaváltozással kapcsolatos kérdéseket pedig egy különálló területnek tekintették, mintha ezek függetlennek lennének a gazdasági, pénzügyi folyamatoktól. 

A tagadás vége, a mélyalkalmazkodás kezdete

Bendell maga is számolt azzal, hogy lesznek olvasói, akik tudománytalannak tartják majd a szövegét, többek között épp a cikkünk elején idézett jövőkép bemutatása miatt. De mint írja, ezzel a formátummal akarta ráirányítani a figyelmet arra, hogy ez a kérdés nem egy elméleti probléma, hanem a civilizációink alapjait kikezdő folyamat, és a tudományterületének feladatává kell váljon, hogy végiggondolja, a közösségek, nemzetek és az emberiség hogyan tudnak alkalmazkodni a közelgő bajokhoz. 

Ebből született meg a mélyalkalmazkodás koncepciója, amely igazán népszerűvé tette ezt a szöveget, és mely körül már egy mozgalom is szerveződni kezdett. Bendell ezt a fogalmat állította szembe azokkal az elterjedt törekvésekkel, melyek ugyan felismerik a klímaváltozás fenyegetését, de azt gondolják, hogy a jelenlegi gazdasági és társadalmi berendezkedésen belül maradva is kezelhető problémáról van szó. 


Műanyagszemét egy kínai telepen
Fotó: FRED DUFOUR/AFP

Felismerésével Bendell persze nincs egyedül. Ő is írja, hogy az elmúlt években egyre nőtt azok tábora, akik arra jutottak, hogy a klímaváltozás hajtotta gazdasági és társadalmi összeomlás valószínűnek látszik. Arról viszont, hogy mi jön majd ezután, nagyon megoszlanak a vélemények, melyek különböző mértékű összeomlást, más-más súlyú katasztrófákat jósolnak, és eltérő mértékben vetik fel az emberiség kihalásának lehetőségét. És ugyanígy, eltérő az is, hogy ki mi milyen jövőt képzel el e katasztrófa utánra: van, aki minden fennálló rend összeomlását, káoszt és elkerülhetetlen kihalást, mások egy eszkatologikus fordulatot és egy spirituális megújulás lehetőségét látják bele a közelgő időszakba. 

Ezek a jóslatok pszichológiailag lehetnek ugyan megnyugtatóak vagy következhetnek eleve az emberi gondolkodás működéséből, de félrevisznek: a lényeg éppen az, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a közeljövő.

Ez a fajta bizonytalanság lett a jelen állapota, amely viszont Bendell szerint nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes kérdéseket feltenni magunknak arról, hogy mi lesz, amikor akár egy évtizeden belül összeomlik a mezőgazdaság, és nem tudunk családunknak élelmiszert szerezni, vagy amikor felbomlik majd a megszokott társadalmi rend. 

„Négy évvel azután, hogy először gondoltam úgy végig a közeli kihalás lehetőségét, mint amit nem lehet teljesen elvetni, még mindig elakad tőle a szavam, nedves lesz a szemem és kiszökik a levegő a tüdőmből. Látom, hogy az elkerülhetetlen közeli kihalás gondolata hogyan vezetett ahhoz, hogy jobban fókuszálhassak az igazságra, a szeretetre és a jelenbeli örömökre, ami csodálatos, de azt is látom, hogyan vezethet ez ahhoz, hogy ne érdekeljen többé a jövő tervezése. És mégis, mindig ugyanarra a következtetésre lyukadok ki: nem tudjuk. 

Ha elhanyagoljuk a jövőt, mivel valószínű úgysem számít, az visszaüthet ránk. Ha kivonulunk, és megalapítjuk a saját ökoközösségünket, az is visszaüthet. De azt biztosan tudjuk, hogy ugyanúgy dolgozni, ahogy eddig is tettük, az nem csak visszaüthet, hanem felér azzal, mintha fegyvert fognánk a fejünkhöz. Ezt észben tartva, választhatjuk azt is, hogy felfedezzük, hogyan alakul ki, amit még tehetünk. Anélkül, hogy lennének erre egyszerű válaszok.”

Ezekből a felismerésekből bomlik ki Bendell-nél a mélyalkalmazkodás programja, amit leginkább egy szemléletváltásra való felhívásként lehet leírni. E koncepció szerint egyrészt fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy melyek azok az értékek és viselkedési formák a társadalmunkban, melyek fennmaradását fontosnak tartjuk. Ennek a folyamatnak fontos velejárója az elengedés: az emberek és közösségek el kell jussanak arra a pontra, hogy bizonyos viselkedéseket, meggyőződéseket és tárgyakat maguk mögött hagyjanak. Ebből fakadhat majd egy helyreállítási szakasz, melyben a közösségek újra fel tudnak fedezni olyan tevékenységeket és szemléleteket, melyek a szénhidrogének hajtotta civilizációban a háttérbe szorultak vagy elfelejtődtek. 

Bendell ezt a programot három kérdéssel foglalja össze: 

  • hogyan tartsuk meg azt, amit igazán meg akarunk tartani? 
  • mit kell elengednünk ahhoz, hogy ne váljon még rosszabbá a helyzet?
  • mit kell visszahoznunk ahhoz, hogy segítségünkre legyen az érkező nehézségekkel és tragédiákkal szemben?

Néhány válaszkezdeményezést ő is felvet (a partszakaszok feladása, az évszakoknak megfelelő étkezéshez való visszatérés, a közösségi termelés és együttműködés erősítése), de közben hangsúlyozza, hogy a teendők összeírása önbecsapás lenne, hiszen ezzel ismét abba a tévedésbe ringatnánk magunkat, hogy a klímaváltozás következményei előre kitalált módon menedzselhetőek lesznek. Ezeket a kérdéseket inkább arra szánja, hogy a közösségeknek legyen egy kerete, melyen belül beszélgethetnek a kialakult helyzetről. 

És miközben Bendell egy percig sem vitatja, hogy szükség van a jelenleg is futó globális kár- és kockázatcsökkentő projektekre, a megújuló energiát szorgalmazó kormányzati beavatkozásokra, az ENSZ által összeállított javaslatcsomagok megvalósítására, a mezőgazdasági problémákat megoldó technológiákkal való kísérletezésre, azt is állítja, hogy ha sikerülne is valahogy az elmúlt 60 év ipari mezőgazdasági folyamatait visszafordítani, megmenteni az erdőinket vagy a természetes erőforrásainkat, a felmelegedés és a klímánk instabilitása akkor is itt maradna velünk.


Fotó: STR/AFP

Amit tehetünk, hogy elkezdjük végiggondolni, hogyan tudunk együtt élni ezzel a helyzettel, aztán ez vagy segítségünkre lesz, vagy nem. Ez amúgy egyáltalán nem könnyű feladat: Scranton a már idézett cikkében arról írt, hogy azok a fogalmi és kulturális keretek, melyeket az elmúlt 200 évben azért alakítottunk ki, hogy értelmet adjanak az emberi létezésnek, teljesen alkalmatlanok e átmenet megragadására. 


És szerinte bármi is lesz a kimenete a következő időszaknak, azaz akár sikerül egy gyors és radikális társadalmi változás során lemondanunk a fosszilis üzemanyagokról és megpróbáljuk mederbe tartani a klímaváltozást, akár a valószínűbb forgatókönyv valósul meg és a klímaváltozás véget vet a fosszilis kapitalista civilizációnak, de annak az életmódnak, melyet mi jó életként ismerünk, vége lesz. 

Az MIT Technology Review oldalán, azaz egy kifejezetten mainstream és közismert tudományos lapban megjelent cikkében Scranton össze is szedi, mire is gondol e jó élet elemeiként. 

Ilyen a folyamatos gazdasági növekedés, a végtelennek gondolt technológiai fejlődés, az a globális piac, mely képes kielégíteni a legkülönfélébb burjánzó emberi vágyakat, a lehetőség, hogy nagy távolságokat utazzunk be könnyedén, külföldi országok gyakori meglátogatása, az egész éves mezőgazdasági bőség, a bőségesen rendelkezésre álló szintetikus anyagok, melyekből olcsó, jó minőségű fogyasztási javak lesznek, a légkondicionált környezetek, az emberi élvezet számára fenntartott vadon, a tengerparti és hegyvidéki nyaralások, a reggeli kávé és az esti pohár bor, a jobb élet gyerekeink számára, a biztonság a természeti katasztrófák elől, a bőséges tiszta víz, az otthonok, autók és földek magántulajdonlása, egy olyan én, amely különféle tapasztalatok, tárgyak és érzések felhalmozása révén tesz szert értelemre, az emberi szabadság, mint amit úgy értünk, hogy megválaszthatod, hol élsz, kit szeretsz, ki vagy te és miben hiszel; és végül egy stabil klíma, amely háttérfüggönyként szolgál ahhoz, hogy előtte játszhassuk az emberi drámáinkat. 

Ezek mind olyan dolgok, melyek sokkal hamarabb lehetnek fenntarthatatlanok, mint ahogy erre gondolni szeretnénk.

Hogy ezután mi lesz majd, ezt a szerzők szerint senki nem tudhatja biztosan. Amit megtehetünk, hogy elkezdünk gondolkozni ezeken a kérdéseken, és tanulunk azokból a már létező kísérletekből, melyek ígéretesnek tűnnek. Bendell ilyen példaként hozza azokat a kezdeményezéseket, melyek újragondolják a termelés, a lakhatás és a fogyasztás kereteit és ellépnek egy közösségibb irányba, illetve melyek segítenek az embereknek megváltoztatni az életmódjukat. Ezek persze többségében kisebb léptékű projektek, és egyelőre nagyon távolinak tűnhet a gondolat, hogy ezek váljanak alapvetővé a társadalmainkban. De ezek a szerzők úgy vélik, hogy nagyon közel lehetünk ahhoz a ponthoz, ahonnan a jelenlegi életmódunk tűnik majd borzasztó távolinak. 

 

Forrás

Idézet

Hiszünk abban, hogy Tuvalunak, mint nemzetnek, örökös joga van a létezésre. Büszke nemzet vagyunk, egyedi kultúrával, amit nem lehet áttelepíteni máshová.

Apisai Ielemia, a pusztulással fenyegetett Tuvalu szigetország miniszterelnöke

Cookies make it easier for us to provide you with our services. With the usage of our services you permit us to use cookies.
Ok