Napjainkban rendkívül nagy metán-klatrát lerakódásokat találtak a Föld óceánjainak üledékei alatt. A metán-klatrátok közönséges összetevõi a sekély tengeri geoszférának, és az óceánfenéken mély üledékes struktúrákként, valamint a felszínre kerülve is elõfordulnak. Feltevések szerint a metán-hidrátok a geológiai törésvonalakból, a mélységbõl vándorló gáz kicsapódásával, vagy kristályosodásával keletkeznek, amint a felemelkedõ gázáramlat kapcsolatba kerül a tenger hideg vizével.

A sarki jégrétegekben megfigyelhetõ légköri metán fluktuációkban szerepe lehet a metánjégnek. Ebbõl a megfigyelésbõl tudjuk, hogy a metán gyorsan emelkedett bármikor, amikor az éghajlati körülmények jégkorszakiról jégkorszak közöttire változtak (a „jégfogyás” során). A tengerfenék vizének melegedése a metánjég elolvadása által nagymértékû metán felszabadulásához vezethetett. Ilyen folyamatra látható bizonyíték a Barents-tenger fenekén, ami egy partmenti tenger Norvégiától északra, és a Jeges-tenger részét képezi. Óriási kráterek alkotta mezõket fedeztek fel abban a tengerben Norvégia partjai mentén, egy metán-klatrát lerakódásokban gazdag területen. A legnagyobb kráter 700m széles és 30m mély, ami katasztrofális méretû metán kitörésekre utal. Úgy gondolják, hogy ezek a kráterek a jégfogyás ideje alatt keletkeztek.

Közvetlen mérések azt mutatják, hogy alkalmanként nagy mennyiségû metán szabadulhat fel az Ohotszki-tengerbõl, ahol a tengerfenék szervesanyagban gazdag, és tartalmaz metánjeget. A jégfogyás ideje alatt a nyomás növekszik a tengerfenéken (a tengerszint emelkedése miatt). Ezért, ha a tengerfenék a forrása a jégrétegekben mért metán növekedésének, akkor a metán kiszabadulásáért a hõmérséklet jelentõs emelkedése kell, hogy felelõs legyen. Ez azt jelentené, hogy a jégkorszakok ideje alatt a középsõ vizek hõmérséklete a mainál lényegesen hidegebb kellett, hogy legyen. Továbbá, a nagy mennyiségû metán hozzájárulása egy további forrást jelentene a jégfogyás ideje alatt megfigyelt szén-dioxid szint növekedéshez. Katasztrofális metán felszabadulás bizonyítékára bukkantak a geológiailag távolabbi feljegyzésekben is, a mélytengeri üledékekben, egy Paleocén végi idõszakban, kb. 55 millió évvel ezelõtt. Az esemény a mélytengeri aljzat állatvilágának széleskörû kipusztulásához vezetett.

Ami a tudósokat most aggasztja, hogy az üvegházhatás okozta globális felmelegedés megemelheti a tengerek hõmérsékletét, ami megolvasztja a sarki jeget, és a metán-klatrát tárolóhelyekrõl nagy mennyiségû metánt szabadít fel. A metán a szén-dioxidnál sokkal erõsebb üvegházgáz, és nagy mennyiségek kiszabadulása pozitív visszacsatolási reakciót okozhat – fokozva az éghajlat melegedésének ütemét. Egy másik furcsa mellékhatás a tengerszint csökkenése lehetne, az elolvadó metán-klatrát után hátramaradó lyuk miatt.

A legrosszabb körülmények között a hátramaradó „lyuk” 25 méternyi tengerszint csökkenéshez vezethet, de az USA Földtani Intézetétõl Dr. Bratton konzervatív becslése legfeljebb 1,5m csökkenést jósol. Továbbá úgy gondolja, hogy a sarki területeken 1-2 fokos hõmérséklet emelkedés elég lehet a klatrátok olvadásának beindulásához. Ami aggasztóbb, hogy a modellek szerint az északi-sarki hõmérsékletek gyorsabban emelkednek, mint a bolygó egyéb régiói, tehát jó eséllyel elérünk egy pontot, ahol a klímaváltozás katasztrofális szintûre gyorsulhat.

További feltételezések szerint a szibériai tundra olvadása már most metán felszabadulással jár - Szibéria gyors olvadása riadalmat kelt